Az eső hangosan kopogott az ablakon. Mikor kinyitotta a szemét, azt hitte, egyedül van.
Átpillantott az ágy túloldalára, és látta, hogy Laci békésen alszik mellette. Este még egyedül feküdt le, a buliból is egyedül jött el. Fáradt volt, sokat melózott a héten és már eleve elmenni sem volt kedve. Amikor el akart indulni, a fiú persze kiakadt, hogy hogy lehet ilyen, végre egy kicsit lazíthatnának ő pedig tönkre tesz mindent. Nem volt hangulata veszekedni, meggyőzni pedig nem tudta volna úgysem, ezért egyedül indult haza.
Mostanában sokat veszekedtek. Mindketten sokat dolgoztak, keveset voltak kettesben, kár volt veszekedéssel eltölteni az időt, de erre mindig csak utólag jöttek rá. Tudta, hogy Laci bármit megtenne érte, ő is hasonlóképp érzett iránta. Imádták egymást, és egy saját lakásra gyűjtöttek, hogy végre elköltözhessenek aprócska albérletükből. Utált veszekedni, értelmetlennek találta.
Ránézett az órára. A vibráló zöld számok 05:18-at mutattak. Elfordult a fiútól, megpróbált visszaaludni. Az eső hangjától és a fejében kavargó gondolatok miatt csak sokára tudott álomba merülni.
Halk motozásra ébred. Nem nyitja ki a szemét, jó ez a sötétség. Kávé illatát érzi. Mélyet szippant a levegőbe, és széles mosolyra húzódik a szája. Hideget érez a lábánál, ahogy Laci felemeli a takarót, hogy bebújhasson mellé. Hozzásimul, átkarolja és a kezébe nyomja a kávéval teli meleg bögrét.
Így fekszenek tovább, néma csöndben. Nem szólnak egymáshoz, de nincs is szükség rá. Ők úgyis tudják miről van szó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése