"Egyesszám
harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam,
azt remélem, hogy nem
halok meg olyan hamar."
Esterházy Péter A szív segédigéi c. művében írja ezt a lap
alján, mint egy megjegyzésként magának és az olvasónak. Az egész írást végigkíséri
ez a fajta "kommentár". Központi téma a halál, a szeretett édesanya
elvesztése.
Mert velem nem történhet ez meg, csak a másikkal. Ő vele. Csak a másik veszítheti el a munkáját, a másiknak ázik be a háza. Csak a másik hal meg, én nem.
Az embernek, főleg az európai-amerikai kultúrában élő embereknek furcsa viszonya van a halálhoz. Egész társadalmunk a halál "kikerülésére" épül. Egész sor iparág épül már arra, hogy mit kell enni, milyen gyógyszert kell bevenni, magunkra kenni, megtenni annak érdekében, hogy az öregedéssel járó halál a lehető legkésőbb csapjon le ránk. Minél inkább késleltetni akarjuk a napot, melyen életünk véget ér. Vagy éppen, hogy elkezdődik valami?
Egyes vallások és kultúrák hisznek a halál utáni életben, továbbélésben. Hogy azzal, hogy meghalunk még nem ér véget az életünk, illetve egy másik kezdődik el. Akár egy sokkal jobb, és szebb világ, mint amiben élünk. Ebből reményt és erőt meríthetnek, könnyebbé tehetik mindennapjaikat.
Vannak olyan kultúrák, ahol a halált természetesen, az élet velejárójaként kezelik, és már kisgyerek korukban megtanulják, hogy mi az, és könnyebben együtt tudnak élni vele. Persze ez még nem jelenti azt, hogy ettől nem fáj nekik a halál, hogy könnyebb a gyász, de jobban felkészülnek rá, és mind emellett nem felejtenek el élni. Mert általában vagy semmibe vesszük a halált, vagy annyit foglalkozunk vele, hogy bénító félelmeink közepette elfelejtjük a legfontosabbat: élni.
Mindenkinek természetes vágya és igénye, hogy létre akar hozni valamit, ami majd a halála után is "életben tartja". Mindegy, hogy ez egy tett, vagy írás, vagy egy felfedezés, csak valamiképpen emléket állítson neki, hogy halála után is beszéljenek róla, emlékezzenek rá. A táncos ezért táncol, a festő képet készít, a színész fáradhatatlanul játszik, szerepet szerep után. A tanár oktat, a tudós kutat, a politikus vezeti a rá bízott embereket. Mindezt úgy próbálják csinálni, ahogy még más nem csinálta, hogy majd egyszer ne vesszenek a feledés homályába.
De csak arról emlékeznek holtában, aki élte az életét.
Mert velem nem történhet ez meg, csak a másikkal. Ő vele. Csak a másik veszítheti el a munkáját, a másiknak ázik be a háza. Csak a másik hal meg, én nem.
Az embernek, főleg az európai-amerikai kultúrában élő embereknek furcsa viszonya van a halálhoz. Egész társadalmunk a halál "kikerülésére" épül. Egész sor iparág épül már arra, hogy mit kell enni, milyen gyógyszert kell bevenni, magunkra kenni, megtenni annak érdekében, hogy az öregedéssel járó halál a lehető legkésőbb csapjon le ránk. Minél inkább késleltetni akarjuk a napot, melyen életünk véget ér. Vagy éppen, hogy elkezdődik valami?
Egyes vallások és kultúrák hisznek a halál utáni életben, továbbélésben. Hogy azzal, hogy meghalunk még nem ér véget az életünk, illetve egy másik kezdődik el. Akár egy sokkal jobb, és szebb világ, mint amiben élünk. Ebből reményt és erőt meríthetnek, könnyebbé tehetik mindennapjaikat.
Vannak olyan kultúrák, ahol a halált természetesen, az élet velejárójaként kezelik, és már kisgyerek korukban megtanulják, hogy mi az, és könnyebben együtt tudnak élni vele. Persze ez még nem jelenti azt, hogy ettől nem fáj nekik a halál, hogy könnyebb a gyász, de jobban felkészülnek rá, és mind emellett nem felejtenek el élni. Mert általában vagy semmibe vesszük a halált, vagy annyit foglalkozunk vele, hogy bénító félelmeink közepette elfelejtjük a legfontosabbat: élni.
Mindenkinek természetes vágya és igénye, hogy létre akar hozni valamit, ami majd a halála után is "életben tartja". Mindegy, hogy ez egy tett, vagy írás, vagy egy felfedezés, csak valamiképpen emléket állítson neki, hogy halála után is beszéljenek róla, emlékezzenek rá. A táncos ezért táncol, a festő képet készít, a színész fáradhatatlanul játszik, szerepet szerep után. A tanár oktat, a tudós kutat, a politikus vezeti a rá bízott embereket. Mindezt úgy próbálják csinálni, ahogy még más nem csinálta, hogy majd egyszer ne vesszenek a feledés homályába.
De csak arról emlékeznek holtában, aki élte az életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése