Mert mi mind katasztrófaturisták vagyunk

A mai nap két nagy megállapítása: a rádiózás, mint primer, fő foglalkozás, tényleg nem köti le az embert. A katasztrófaturizmus pedig valóban egy nagyon "virágzó iparág".
Volt szerencsém a mai nap autóval a rakpart környékén járni. Több mint fél órát kellett egy parkolóban várnom, amire nem voltam felkészülve. Az indulás körüli nagy kapkodásban csak felkaptam a táskám és elrohantam otthonról. És én, aki az internetes mobilja, és 2-3 könyv nélkül nem indulok el otthonról (de tényleg, még színházba és baráti találkozóra is cipelem a köteteket), most ott álltam telefon és mindennemű olvasmány nélkül.

A fél óra azért csak mégis sok, gondoltam, és bekapcsoltam a rádiót. 5-10 percig élveztem a zenét, de aztán   rettentő hamar ráuntam a beszélgetős műsorra, és elővettem volna egy kis olvasni valót. De ugye az nem volt. Úgyhogy rászántam magam, és az autót elhagyva csatlakoztam az arra sétálókhoz.

Sokan mondták, hogy milyen magas a Duna, de azért így látva is, tényleg durva! Sétáltam egy darabon, ciki, nem ciki, előkaptam a régi, éppen hogy csak fényképezni tudó buta telefonomat, és lopva készítettem néhány rossz minőségű képet. Amikor ezzel is megvoltam, elkezdetem figyelni az embereket.

Az átlagos gyalogos-mennyiség 3-4-szerese sétált fel-alá a hidak között. Nagypapa, nagymama, apa, anya, kisgyerek, babakocsi, roller, bicikli és kutya mindenféle kombinációban megtalálható volt. Sokaknál telefon, fényképező, kamera, és mindenki különböző formációkban pózolt a megáradt vízzel és az elöntött rakparttal. Mert gondolom ezt jó lesz majd budapesti utazásukról hazatérve mutogatni az otthoniaknak.

Sokan haragudnak ezekre a katasztrófaturistákra, hogy milyen dolog ez, viccet csinálni meg elkönnyelműsködni egy ilyen tragédiát. Szó se róla, ez igaz. Mert ez valóban egy hatalmas probléma és nagy csapás minden érintett számára. Szerintem minden jóérzésű ember együtt érez és próbál segíteni a bajba jutottakon. Lehet, hogy nem azért fotóz, mert nem érdekli, mert poénos, mert "leszarja ami nem az ő baja", hanem egyszerűen csak próbálja feldolgozni a látottakat. Nem a kíváncsiság hajtja, hanem a döbbenet és a természet iránti sokkoló csodálat.

Mert lássuk be, amikor nincs ilyen veszély, az ember fittyet hányva a természet erejére és törvényeire, mindenhatónak érzi magát. Aztán jön egy ilyen, és...