Ami nem öl meg, az megerősít. Az egyik legnagyobb közhely, aminek hallatán a frissen pofára esett delikvens inkább az ereit vagdosná, sem mint a béke szigete felé evezne. Mégis, sokszor nem jut eszünkbe más, amikor vigasztaló szavak után kutatunk üresen kongó koponyánkban. De lássuk, valóban erősebbé tesz-e minket egy-egy túlélés?
Mindenkivel történt már ilyen. Sikertelen vizsga, kapcsolat, munka, felvételi, bármi. A "rossz hír" (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) feldolgozása több fázisban zajlik, szerintem nagyjából így:
1.) A heves tiltakozás fázisa. Ilyenkor már értesültünk a rossz hírről, de tudatunktól távol tartjuk még azt, hogy ezzel is késleltessük a fájdalmas feldolgozást. A tudatosítással csak valóssá, megtörténtté tennénk a dolgot, és mint ilyen, ez visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan. Arra pedig kinek van szüksége?!
2.) Az önsajnálat fázisa. Már valósággá vált a rossz hír, elfogadtuk, de még nem törődtünk bele. Általános kísérő eleme a sírás, de egyéb tünetei is lehetnek, úgy mint pánikszerű vásárlás, fagylalt és más édességek indokolatlan mennyiségű fogyasztása, ordenáré lerészegedés, egész napos pizsamában tévézés, és még sorolhatnám. Mindenki más módon dolgozza fel a hírt, de mindenki meg van győződve arról, hogy itt és most neki ez a szenvedés jár, ő ezt megérdemli, hogy úgy gyászoljon, ahogyan csak szeretne.
Itt még jellemzően a környezetet hibáztatjuk, mert nem telt még el elég idő ahhoz, hogy befelé tekintsünk.
3.) Lehet, hogy én rontottam el? fázis. Ahogy egyre több időt töltünk el magunkkal és a fájdalmunkkal, egyre többször pörgettük vissza és játszottuk le újra és újra az eseményeket, lassanként kénytelenek vagyunk szembenézni potenciális hibáinkkal. Fel nem mentjük ugyan a külső körülményeket, de lassanként beismerjük, hogy talán mi is tehetünk arról, hogy hol tartunk most. Még mindig fájnak a történtek, de megpróbálunk racionális magyarázatokat keresni, hogy megnyugtassuk magunkat, és felkészüljünk a továbblépésre.
4.) A gyász vége, a továbblépés fázisa. Ez a legeltérőbb fázis minden egyes embernél. Eltérő hosszúságú és intenzitású. Mindenkinek más kell a feldolgozáshoz, erre biztos recept egyelőre nincs (pedig milyen jó lenne néha!). Annyiból talán nem baj, hogy ha egyforma lenne a megoldás, akkor valószínű egyformák lennének a problémáink is, és akkor a "persze, neked is szar, na de az ÉN problémám, hát az a leghatalmasabb" kezdetű, előszeretettel emlegetett, és szívünket melengető elméleteinktől végleg búcsút kéne vennünk. Ja, meg valószínű robotok lennénk, csak úgy mellékesen.
Megesett már velem, hogy akkori állapotomban azt gondoltam, kész, nekem ennyi, itt a világ vége, kár így tovább élni. Fájdalmamat természetesen ékes szavakkal papírra is vetettem. Később a fiókomban kutatva kezembe került az írás. Rég röhögtem akkorát, mint miközben a szenvedéseimet olvastam vissza!
Na de a viccet félretéve. Alapjáraton szar dolog a csalódás. Nem jó, ha elveszítjük a hitünket másokban és magunkban. Az ilyen törések visszavetik az embert, és kényszer megállóra küldik. Alkatunktól függően több-kevesebb ideig gondolkodunk, majd, mivel valamerre menni kell, indulunk tovább. Vannak dolgok, amik egy életre megmaradnak bennünk, idővel szépülhetnek ugyan, de örökre nyomot hagynak rajtunk, bennünk. Összességében, hozzá ad még néhány réteget páncélunkhoz, melyet a tapasztalat tart össze, és az élet vas foga rág. Erre azonban mindenkinek magának kell rájönnie.
De ha még egyszer azt mondja nekem valaki, hogy ami nem öl meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése